Linda Morvai • 24 nap
A rakétaüggyel rés támadt az eddig oly jól záró nyugati médiavasfüggönyön, de tán a rakétaelhárító pajzson is.
Még mindig folyik a találgatás a lengyel területre, november 15-én, kedden délután becsapódott, és két ember halálát okozott – propagandistáknak mondom: nem orosz, hanem szovjet gyártmányú – SZ-300-as rakétával összefüggésben, hogy
véletlen volt-e az eset, vagy sem?
A nyugati nagyhatalmak véleményt nyilvánító vezetői, Joe Bidentől Emmanuel Macron elnökig, az első pillanattól hűteni igyekeztek a kedélyeket. Hozzájuk képest szakértőiknek, még inkább a nyugati világ közvéleményét formáló médiumoknak, továbbá a kisebb NATO-országok politikusainak és az újságíróknak huszonnégy órára volt szükségük az igazodáshoz. Aztán nagy nehezen kiókumulálták:
bár valószínű, hogy a rakétát nem Oroszországból indították, az ukránok sem követhették volna el ezt a hibát, ha az orosz haderő nem támadta volna meg február 24-én Ukrajnát. Következésképp, ezúttal is Moszkva a hibás.
Ám legyen, de ez nem válasz arra a kérdésre, hogy kik és miért idéztek elő olyan helyzetet, amelyben támadás ért egy NATO-tagállamot? Ez ugyanis válaszcsapást feltételezne a szövetség összes országa részéről az agresszor ellen. Ha Ukrajna ellen, hát ellene. Kivéve, ha a tüzetes vizsgálat megállapítja: fatális véletlen történt. Akkor vissza az egész, már ha nem akar kirobbantani valaki egy világháborút.
A fentebbi első kiemelt felvetésre alighanem az a válasz: mindez nem a véletlen műve volt. A szövegköztire az, hogy az egyre szorultabb helyzetben lévő ukrajnai vezetésnek is érdeke lehet a viszonyok további eszkalálása. Hiszen
♦ az ország működésképtelenné vált,
♦ a hadseregnek kolosszálisak a veszteségei,
♦ a lakosság életkörülményei egyre sanyarúbbak, ezért nő a türelmetlenség,
♦ Nyugaton, ezen belül a félidős választások utáni USA-ban, fokozódik az Ukrajna nyakló nélküli támogatása elleni elégedetlenség, ami fékezheti a dollár- és euró milliárdok Kijevbe áramlását, vagyis Ukrajna finanszírozását…
Szerintem, mindez épp elég ok arra, hogy saját bőrük mentése érdekében bármilyen módszert bevessenek azok, akik
az orosz támadást megelőző nyolc évben büntető zászlóaljakkal, repülőgépekkel, és saját országuk egyik hatalmas részének folyamatos ágyúzásával – a felkelő osztagok feltehetően sokezernyi tagja mellett – tízezernél több kelet-ukrajnai civil állampolgárt, köztük legalább ezer gyermeket ölettek meg.
Mindez a nyugati politikusok, a sajtónk, s ennek nyomán az európai közvélemény legteljesebb részvétlensége mellett. Ezzel párhuzamosan nem kevés közép- és nyugat-ukrajnai kifejezett örvendezésétől kísérve, sőt a keleti orosz testvérnép iránti gyűlölködéssel társítva. Amely gyűlölködést egyébként bizonyítottan tudatosan szították olyan médiumokban, amelyeket elsősorban amerikai alapítványok pénzéből finanszíroztak. (V.ö.: Eszmélet, 2022 tavasz,133, szám, 156. oldal.)
Természetesen, miközben Vlagyimir Putyin mellett előbb-utóbb az ukrajnai vezetés, ezen belül főleg Volodimir Zelenszkij államfő is bűnbak lesz, valójában a nyugati tőkés csoportok Oroszország erőforrásainak megszerzésére irányuló több évtizedes, sőt évszázados terveinek valóra váltása a tét. De ezt úgysem látja át a többség, aki pedig igen, abba belebeszélik, hogy ez a Kreml propagandája, és ennyi.
Csakhogy a rakétaüggyel rés támadt az eddig oly jól záró nyugati médiavasfüggönyön. Hogy mást ne mondjak, az utóbbi nyolc–kilenc hónapban szinte egyetlen hír sem szivároghatott át a tömegmédiumainkba arról, hogy továbbra is módszeresen pusztítja az ukrán hadsereg a keleti területek civiljeit, lakóházait, közműveit, illetve egyre gyakrabban a határ túloldalán lévő orosz településeket. Immár nyugati fegyverekkel és instruktorok közreműködésével, a NATO-felderítők célpontkijelölésének megfelelően.
Egyébként a történteket úgy állítják be a nyugati közönségnek, hogy a háború idén február 24-én kezdődődött. Egyszerűen átlépnek azon, hogy a Washington által 2014. február 24-ikére szervezett kijevi államcsíny polgárháborút indított el Ukrajnában. Ha pedig ennél is mélyebbre akarunk ásni, az 1900-as évek elejéig visszanyúló, ismét és ismét megújított,
az Oroszországhoz / a Szovjetunióhoz kapcsolódó, a monopoltőke terjeszkedő természetéből fakadó amerikai kormányzati doktrínákat fedezhetjük fel a törvényszerűen háborúba torkollt események mélyén.
Mindehhez képest szerintem másodlagos a cári gyarmatosítás Amerikával nem összefüggő szerepe, amit gyakran emlegetnek a Nyugat mai lépéseinek igazolására. A Szovjetunió szintén gyakran előkerülő terjeszkedése pedig attól alapvetően eltérő jellegű volt, és okai is mások. De hagyjuk a történeti, a geopolitikai összefüggéseket, meg a klasszikusok politikai gazdaságtani fejtegetéseit, a mai orosz történészek érveit! Koncentráljunk csupán a rakétaügyre! Ez ugyanis talán az első jelzés sok nyugati számára, hogy manipulációk sorozatának áldozata lesz, ha csupán a globális monopoltőke érdekeit szolgáló politikusokra, szakértőkre, médiumokra és újságírókra hallgat. A rakétaeset mögött például még a laikus is észreveszi az ellentmondásokat.
♦ Ha az ukrán rakéta keletről nyugati irányba tartó orosz rakétára lett volna irányozva, akkor annak épp fordítva, keleti irányban kellett volna haladnia. Vagyis nem érhetett volna földet a nyugatabbra fekvő Lengyelországban.
♦ Ha egy orosz rakéta lett volna a célpont, akkor az ukrajnai rakétába épített rendszernek még a levegőben fel kellett volna robbantania önmagát, miután eltévesztette a célt. De mert ilyen levegőben lévő cél nem volt, eleve kikapcsolták az önmegsemmisítő mechanizmust, mielőtt kilőtték volna a rakétát Lengyelország irányába.
♦ Jakov Kedmi izraeli biztonságpolitikai szakértő szerint az, hogy a brit vezetők, eltérően az összes nagyhatalom politikusaitól, nem kommentálták az esetet, felveti a gyanút, hogy az Ukrajnával összefüggő legtöbb különleges katonai akciót előkészítő, Kijevvel együttműködő angolok provokatív tervéről volt szó. Ennek lényege, hogy saját vizsgálatuk alapján majdan orosz rakétának minősítik azt a ,,második” rakétát, amiről a lengyelek és az ukránok is említést tettek és tesznek, ám amit most az istennek sem találnak. Nem is találhatnak, mert ez csak a provokációt szolgáló műveleti tervben létezett, a valóságban nem. Ám a terv készítői abból indulhattak ki, hogy ha eddig összezártak a szövetségesek a valótlanságok terjesztésében, akkor ezt ezúttal is megteszik. Az SZ-300-as ugyanis nem irányítható több mint 1000 kilométeres távolságból. Viszont egy másik típust is megnevezve, esetleg annak szétszóródott darabjait a helyszínre szállítva, s napokkal később újságíróknak bemutatva, el lehetett volna hitetni a közönséggel, hogy azt Oroszországból indították.
Csakhogy az amerikai félidős választások új helyzetet teremtettek – gondolom én. Bidennek immár azzal kell számolnia, hogy a washingtoni kongresszusban többséget szerzett republikánusok elszámoltatják, hova is került az Ukrajna-pántlikával ellátott temérdek pénz, meg a fegyverek. Hozzá ismét felvetik, milyen szerepet játszottak fiának ottani kétes üzletei abban, hogy a Biden-kormányzat minden mértéken túlhajtotta Amerika kijevi szerepvállalását.
Zelenszkij mindennek hatását nem kellően érzékelte. Nem esett le neki a tantusz, hogy az Indonéziában, Bali szigetén a legnagyobb világgazdasági súlyú húsz ország vezetőjének találkozóján részt vevő Joe Biden azért nem fogadta a telefonhívását, mert ebben az új helyzetben nem akart hivatkozási alapot teremteni az életéért küzdő, ezért a tétet immár bármi áron növelni akaró, könnyen kiszámíthatatlanná váló kijevi vazallusa számára.
Az ily módon magára hagyott, eligazítás nélkül maradt ukrán államfő jobb híján a régi lemezt vette elő. Csak mondta, csak mondta zavaros mondatait arról, hogy így az oroszok, meg úgy az oroszok.
És még csak az sem állítható, hogy egyben s másban ne lenne igaza az ukrajnai elnöknek. Ám közben a világ fordult egyet. Amerika vezetőjének nem csak a hazájában megerősödött republikánus párttal nőtt meg a baja, de a G20-ak találkozóján mindenekelőtt a kínai elnökre kellett koncentrálnia. Több jel mutat arra, hogy a pártkongresszus után minden eddiginél nagyobb hatalomra szert tett Hszi Csin-ping igen határozottan adta értésre, hogy országa igyekszik elkerülni a fegyveres konfliktusokat, ám nem habozik, ha akaratát érvényesítenie kell.
Eltökéltségének több jelét is adta. Az Egyesült Királyság újdonsült miniszterelnökét azzal tette helyre, hogy tárgyalni sem volt hajlandó vele. Az angolszászokat ért további csapás: a kínai vezető nyilvánosan világosította fel a kanadai kormányfőt a diplomáciában elvárható diszkrécióról, aki ennek hatására meglepett és megszeppent nebulóként oldalgott el a tömegben. Mindennek tükrében aligha véletlen, hogy az amerikai elnök sajtótájékoztatójának hangvétele igencsak megengedő volt Kína irányában.
És akkor nem említettem, hogy a találkozó egésze, amit a nyugati világ Oroszország pellengérre állítására akart használni Moszkva ukrajnai agressziója miatt, szinte érdektelenségbe fulladt. A fentebb érzékeltetett átrendeződések mellett a rakéta-ügy által kiváltott jókora zavarnak is megvolt ebben a szerepe. Ha nem előre eltervezett akció volt, akkor az derült ki belőle, hogy a NATO állítólag legjobban őrzött észak-keleti szárnyának védelme elégtelen. Ráaádásul, ha csak a márciusban, Ukrajnában kilőtt és több NATO-ország fölött Zágrábig jutott katonai drónra gondolunk, nem először vall kudarcot a légvédelem. Ha viszont Oroszország újabb lejáratása volt a cél, épp az ellenkezőjét érték el vele, ráadásul a világháború rémét felidézve. Amiből persze egyáltalán nem következik, hogy emiatt mindegyik fél lelkiismeret-vizsgálatot tart holnaptól. Ellenkezőleg. „A keresztapa” alapján úgy vélem, hogy ez még csak a számlák rendezésének kezdete.#
CÍMKÉP: Az eligazítás nélkül maradt ukrán államfő, Volodimir Zelenszkij még két nappal később is csak mondta, csak mondta zavaros mondatait arról, hogy így az oroszok, meg úgy az oroszok…
