Új sorozatunkban Luciano Zappella biblikus írásait közöljük a narratív bibliaelemzésről. Az elbeszélés-technikára összpontosító új irodalmi elemzéssel bevezeti az olvasót „az elbeszélés világába” és bevonja annak értékrendszerébe. Az ötrészes sorozatban szóba kerülnek témák, műfajok, retorikai eszközök, szöveges és elbeszélői stratégiák. Tartsanak velünk!
Ha a „hatástörténet” (Wirkungsgeschichte) nevet viselő szemlélet szerint fontos a bibliai szöveg által kiváltott kulturális hatások elemzése, akkor ugyanilyen fontos az irodalmi eszközök, különösen a Bibliában alkalmazott narratív eszközök vizsgálata is. Az irodalmi és művészeti „leszármazás” megértése valójában azt kockáztatná, hogy monolitikus lesz, ha nem vennénk figyelembe a bibliai „származásukat”, mivel
a Biblia azért hozott létre nagy irodalmat, mert maga is nagy irodalom.[1]
A Biblia nem absztrakt, önmagában álló entitásként hullott alá az égből, hanem szöveges formában érkezett hozzánk. Mint minden szövegnek, a Bibliának is van története és világa. A szöveg történetével (diakrónia) a történeti-kritikai módszer foglalkozik, amelynek érdeme, hogy ráébresztett bennünket arra, hogy a Biblia egy hosszú kompozíciós folyamat, egy összetett szövegrétegződés és „szerzők” változatos sorának eredménye. A Biblia történeti-kritikai megközelítése megóv a történelmietlen és fundamentalista olvasattól, még akkor is, ha magában hordozza a szöveg darabokra szedésének veszélyét, néha olyan túlzottan fanyarsággal, hogy az ember elveszíti az egész értelmét.
A narratív elemzés, a narratológia, vagyis a történetmesélés tudományának a Bibliára való alkalmazása a szöveg világával (szinkronia) foglalkozik.[2] Ennek hátterében az a megfigyelés áll, hogy a bibliai szövegeket nemcsak összeállították, hanem meg is vannak komponálva, méghozzá szépen. A zsidó nép és később Jézus tanítványai nem filozófiai spekulációkat vagy teológiai rendszereket javasoltak, hogy beszéljenek az Istennel való találkozás élményéről a történelemben, hanem történeteket meséltek. Lényegében a Biblia az Isten és az emberiség között létrejött szövetség története. De, mint később látni fogjuk, ez egyben az elbeszélő és az olvasó között létrejött elbeszélői szövetség is.
A Biblia tehát nemcsak (narratív) teológiával, hanem (teológiai) esztétikával is bír, szem előtt tartva, hogy
„a Biblia esztétikájáról beszélni annál inkább lehetséges, minél kevésbé ragaszkodunk ahhoz a XIX. századi felfogáshoz, amely szerint az esztétika egyetlen témája a szép művészet, és ehelyett annál inkább elismerjük a témák sokaságát, amelyek különbözőképpen kapcsolódnak egymáshoz, de nem úgymond »intézményes« kapcsolat értelmében: szépség, művészet, költészet, nyelv, érzékenység, tapasztalat stb.”.[3]
Ahogy L. Alonso Schökel rámutat: „egy szöveg olvasója és értelmezője előtt a szöveg áll, nem pedig egy előre létező vagy mögöttes jelentés; ezért az olvasó és az értelmező feladata, hogy a szöveg minden lényeges vonását és azok elrendezését megragadja és feltárja” (L’arte di raccontare, 27). Következésképpen: „az Ószövetség nem szűnik meg irodalom lenni attól, hogy vallási szövegek gyűjteménye, és fordítva” (ibid., 20).
Röviden: a Biblia nem csupán egy szöveg, hanem egy irodalmi szöveg. Nemcsak a levél, hanem az irodalom is. Nemcsak a történelem és annak fejlődése (history), hanem a történet és annak elrendezése (story) is.
Ha tehát a Biblia egy nagyszerű (mennyiségi és minőségi szempontból) elbeszélő szöveg, akkor annyiban az, amennyiben bemutatja a narrátort, a cselekményt, az időt, a teret és a szereplők rendszerét. A narratológia éppen az elbeszélés ezen alkotóelemei közötti kapcsolat elemzésével foglalkozik.
Alapfeltétele az a tény, hogy egy tény narratív formalizálása (amit a franciák la mise en récit-nek neveznek) jelentést generál. Valójában a mindennapi tapasztalatok értelmét gyakran nem értjük meg abban a pillanatban, amikor átéljük őket, mert hiányzik a megfelelő távolságtartás. Ha viszont térben és időben távolabb mesélik el őket, akkor (bár nem mindig) értelmet nyernek. Ennek oka, hogy az emberi faj amellett, hogy intelligens (homo sapiens), történetmesélő (homo narrans). Az emberek nemcsak szeretnek mesélni, hanem szükségük is van rájuk, mivel „az emberi elme a történetekre van formálva, hogy a történetek által formálható legyen”.[4] Másképp fogalmazva: ha azt akarod, hogy egy üzenet áthassa az elmét, csomagold azt egy történetbe.
Mint minden fiktív elbeszélés, a bibliai elbeszélések is narratív stratégiákat alkalmaznak. Ráadásul a történelmi beszámolókhoz hasonlóan a bibliai beszámolók is azt állítják, hogy a valóságon vagy megtörtént történelmi eseményeken alapulnak. A fiktív vagy történelmi művekkel ellentétben azonban a Biblia azt is állítja, hogy mond valamit Istenről, a transzcendensről, az emberi lények végső sorsáról. A Biblia nemcsak beszél Istenről, hanem az olvasó szeme láttára szólaltatja meg és cselekszi meg őt, „színre viszi” őt, szó szerint és irodalmilag. A bibliai elbeszélésekben egy olyan elbeszélővel találkozunk, aki egyrészt többlet tudással rendelkezik, másrészt ismeri és képviseli egy olyan teljesen mindentudó személy, mint Isten nézőpontját, és az elbeszélés közvetítésével számot ad erről. Ebből következik, hogy a Biblia mindkettő:
A bibliai elbeszélés tehát narratív, történelmi és teológiai ismereteket közvetít. A történelem fikcionalizálása és a fikció historizálása révén a bibliai fikció Isten távolságát (transzcendenciáját) és közelségét (immanenciáját) tartja össze.
Az elbeszélés lényegében egy elbeszélői hangból, az eseményeket szervező cselekményből, a tények és cselekvések időbeni egymásutánjából, valamint a történetet a vég és a végkifejlet felé irányító szereplőkből áll. Bár soha nem végeztek kreatív írás kurzusokat, és nem olvastak narratológiai tankönyveket, a bibliai szerzők mégis képesek voltak olyan szövegeket alkotni, amelyek kifinomult narratív stratégiákat mutatnak be, amelyek elemzése lehetővé teszi, hogy belépjünk a szöveg világába és üzenetébe.[5]
Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a Biblia elbeszélő jellegének hangsúlyozása nem irodalmi divatok követését vagy tetszetős olvasási módok ajánlását jelenti, hanem annak hangsúlyozását, hogy a Biblia az Isten és az emberiség között létrejött szövetség (bêrit) nagy elbeszélése; elbeszélésként azonban az elbeszélő és az olvasó között létrejött elbeszélői szövetség is. Isten mint a történelem ura (master of the history) elbeszélését a történetek azon ura (master of the tale) közvetíti, aki az elbeszélő.
Ha elfogadjuk az elbeszélő és az olvasó közötti elbeszélői paktumot, megtapasztalhatjuk Isten cselekvését a történelemben, az emberiséggel kötött paktumát. Az elbeszélő történeteket sző az olvasóval, mert olyan Istenről beszél, aki történeteket sző az emberiséggel. Az isteni kinyilatkoztatás ebben a szövevényben van jelen. Ez az elem mindenekelőtt akkor érhető tetten, ha a Bibliát egy makronarratívaként olvassuk, amelyen belül az egyes narratív egységek egyetlen láncszemek sokaságát alkotják. A bibliai elbeszélés együtt tartja az elbeszélői komponenst (a mise en récit) és a teológiai mélységet (a mise en théologie), a történelem teológiáját és a történeteken keresztüli teológiát. Ezért nem lesz helytelen teo-narratíváról beszélni.
Annak érdekében, hogy megpróbáljuk részleteiben megragadni a Biblia teológiai üzenet szolgálatába állított elbeszélő komponensének relevanciáját, ebben az új sorozatban fokozatosan elemezzük a bibliai teo-narratíva néhány konstitutív aspektusát. Szóba kerülnek témák (felismerés), műfajok (a tragikum és a komikum), retorikai eszközök (irónia és paródia), szöveges (intertextualitás) és elbeszélői stratégiák (a szereplők felépítése).
Fordította: #BibliaKultúra
[1] Minden felismerés anyja Erich Auerbach: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban című művéhez nyúlik vissza (Budapest, Gondolat könyvkiadó, 1985), amely a Bibliát a kortárs irodalom realizmusának egyik forrásaként azonosítja.
[2] „A tudományban a forma funkcionális a jelentéshez képest; az irodalomban a forma teremti a jelentést” (Luis Alonso Schökel: L’arte di raccontare la storia. Storiografia e poetica narrativa nella Bibbia [A történetmesélés művészete. Történetírás és narratív poétika a Bibliában], GBPress – San Paolo, Roma – Cinisello Balsamo 2013, 19).
[3] Leonardo Amoruso: Per un’estetica della Bibbia, Edizioni ETS, Pisa 2008, 14.
[4] Jonathan Gottschall: L’istinto di narrare. Come le storie ci hanno reso umani, Bollati Boringhieri, Torino 2014, 73.
[5] Tájékozódásul hadd hívjam fel a figyelmet saját munkámra: Luciano Zappella: Manuale di analisi narrativa biblica, Claudiana, Torino 2014.
Luciano Zappella: Figure bibliche. Il racconto della Bibbia, Il mondo della Bibbia 131 (2016 Gennaio-Marzo) 57–61. Közlés a szerző szíves engedélyével.
Fordította: #BibliaKultúra
Luciano Zappella a bergamói Protestáns Kulturális Központ elnöke, valamint a http://www.bicudi.net/ és a http://www.luzappy.eu/ weboldal létrehozója és szerkesztője, amelyeket a Biblia iskolai oktatásának szentelt. Az irodalom, valamint a Biblia és az irodalom kapcsolatának oktatójaként különösen érdekli a bibliai szövegek narratív elemzése, amelynek egy külön tankönyvet (Manuale di analisi narrativa biblica, Claudiana, Torino 2014), valamint számos cikket szentelt.
Un ringraziamento speciale a Luciano Zapella!
discipleshipresearch.com; kcsepdf.co.ke; media.swncdn.com; miro.medium.com