A szép történetek melegítik a lelket és reményt adnak a boldog jövőre. Minden nemzetnek megvannak a maga legendái, mítoszai és meséi. Az alábbiakban megismerkedhetünk a hóvirágokkal kapcsolatos legnépszerűbb legendákkal. Homérosz Kr. e. VIII. században keletkezett eposzában az Odüsszeusznak adott mérget a hóvirágból nyert készítménnyel semlegesítették. A görög mitológiában ehhez a virághoz fűződik a Danaidák ősanyjának, Iónak az alakja is. A keresztény kultúrában Mária, valamint a remény és egyben az elégtétel szimbóluma is.
Bibliai legenda
Azon a napon, amikor Isten száműzte Ádámot és Évát a paradicsomból, tél volt. Az Édenkert melege után ropogó fagyok különösen kegyetlennek tűntek számukra. Nem tudták, merre vezet az útjuk. Kétségbeesésében és reménytelenségében Éva leült a földre, és sírni kezdett. Forró könnyek törtek át a vastag hórétegen. Azon a helyen, ahová a könnyek lehulltak, hihetetlen szép virágok nőttek ki a földből. A kis hóvirágok lenyűgözték Évát, mert reményt adtak neki egy fényes jövőre. Az első tavaszi virágot jogosan tekintik a remény hírnökének. Örömet kelt az emberek szívében, hírt ad a tavasz közeledtéről.
Orosz legenda
Az emberek mindig is szerették a természetet. Bizonyos növényeket lélekkel és tudatossággal ruháztak fel. Ez a tendencia egyértelműen nyomon követhető a hóvirágok szláv legendájában. Régen a tél sokkal hosszabb ideig tartott. Mindig szerette megrázni az emberek idegeit, hosszabb ideig maradni. De egy nap összeesküvést szőtt a tél ellen Hideg és Szél, mert úgy döntöttek, hogy örökre a földön maradnak. Az emberek a legrosszabb időket élték át. Élelmiszerkészleteik elfogytak, ezért nem tudták hogyan vészeljék át a telet. Megölt minden élőlényt, miközben fehér takarójával beborított mindent. Azonban az igazságtalanság nem tetszett a hóvirágnak. Belefáradt a hóbilincsek közötti fogságba, ezért úgy döntött, hogy ellenáll. A nap segítette kibújását a föld alól. Sugaraival melegítette a hóvirágot, ugyanakkor a körülötte levő földet is. A hótakaró eltűnt, megolvadt és vízzé alakult mellette. Azóta minden tavasszal az emberek köszönetet mondanak megmentőjüknek. A virág, amely a hideg és a hó ellenére elég bátor ahhoz, hogy áttörje a fagyos földet, tiszteletet érdemel.
Morva legenda
A nap szép lány képében ereszkedett le a földre. Egy faluban telepedett le, ott kapott magának társat is. De rövid ideig élvezte a földi életet. A hegyekben élő nagy ragadozó madár felfigyelt a lány szépségre, megragadta a karmaival és elvitte abba toronyba, ahol élt. A lány szeretője ezalatt elindult, hogy megkeresse párját, felmászott az összes hegyre és szurdokra. A tél utolsó napján találta meg a tornyot, amelyet éberen őrzött a madár. Párbajra hívta ki a szörnyet és meg is nyerte a harcot ellene, de sajnos sérüléseibe ő is belehalt. A Nap visszatérhetett az égre és nyomban végett vetett a zord télnek. Azon a helyen, ahol vér ömlött, virágok nőttek, amelyeket ma hóvirágoknak neveznek.
Római legenda
Flóra istennő úgy döntött, hogy álarcosbált rendez. Maga varrt rá mindenféle virágot egy ruhára. A hóvirág fehér ruhát kapott. Úgy döntöttek, hogy meghívják az évszakokat az ünnepre. A nyár, az ősz és a tavasz gyorsan megtalálta azokat, akik megosztották velük a jelmezt, de senki sem akarta a telet. A hóvirág úgy döntött, hogy kijavítja az igazságtalanságot, ruhájával színesíti majd a telet. Ezért a bátor cselekedetért a tél minden évben köszönetet mond a hóvirágoknak.
Román legenda
A tavaszi tündér nem repült ki időben a házából. Nem gondolta, hogy a kemény tél a vártnál hosszabb ideig tart majd. De a fehér öregasszony csak erre várt. A lehető leghosszabb ideig akart uralkodni, ezért lefagyasztotta a tavasz összes segítőjét. Az egyik lány mindent feladva várta a fagyhalált. Ekkor azonban bátor fiú jelent meg a láthatáron és feltépte a mellkasát, hogy vérrel melegítse a tündért. Sajnos romantikus cselekedete nem mentette meg a tündér életét, ő is meghalt. Azon a helyen, ahol a fiú vére kiömlött, fehér virágok nőttek, amelyek létezésük során megmutatták a télnek, hogy a hideg és a halál ellenére a szerelem nem hal meg.
