Linda Morvai • 8 nap
Az Atlanti és a Csendes Óceán közötti vízi út nem csak sok millió dollárba került, hanem több tízezer ember életébe is.
Tényleg ott volt! A hegy, amiről Panquiaco a törzsfőnök fia Vasco Nunez de Balboa spanyol kalandornak mesélt, a hegy, ahonnan egy másik tengert is lehet látni. Balboa megparancsolta kisérőjének, hogy a magaslat lábánál várja meg. A 190 spanyol katonából nem egészen 70 élete túl a Karib tengertől a panamai dzsungelen át vezető utat. Fejszékkel vágtak maguknak utat a sűrű növényzetben, a kegyetlen hőségtől szenvedtek, krokodiloktól hemzsegő mocsarakon keltek át mialatt szúnyogok ezrei kínozták őket. Most, hogy célhoz értek Balboa egyedül akart maradni. 1513 szeptember 13-án értek fel a csúcsra. A látványtól elállt a lélegzete: az alatta fekvő sűrű növényzet felett ellátott a másik tengerig. Sikerült neki, az, ami Kolumbusznak nem? A Japán, Kína és India fekszik az általuk „Dél tengernek” nevezett víz mögött? Balboa letérdelt és hálát adott az Istennek. Majd magához hívta az embereit és hangosan kiáltva mondta: A tenger, a tenger! A lelkesedés a katonákra is átragadt. Megtisztították a hegytetőt, keresztet állítottak és ezzel a helyet a spanyol király birtokának nyilvánították. Három nappal később Balboa teljes fegyverzettel berohant a Csendes óceán sós vízébe egyik kezében kard, másikban zászló rajta a kis Jézussal és Szűz Máriával, az akkori spanyol zászlóval. Ebben a pillanatban fogant meg a gondolat a fejében, hogy a keskeny földnyelvet átvágva össze kellene kötni a két óceánt. Mennyivel lerövidítenék az utat Indiába és meg tudnák törni a portugálok fűszerkereskedelmi monopóliumát. És még egy dologról beszélt neki az indián. Ennek a tengernek a partján fekszik a mesésen gazdag ország – az inkák birodalma. A ország, amit ma Perunak hívnak és, amelyet Balboa vetélytársa Francisco Pizzaro fog meghódítani.
401 évvel később 1914 augusztus 15-én a Karib tengernél fekvő Colon városából elindulva 82 kilométert megtéve megérkezett az első hajó a Csendes óceánhoz. Több tízezer ember életébe került a csatorna, amely majdnem tönkre tette Franciaországot. Az Egyesült Államok egy kisebb forradalmat is kirobbantott, hogy a terület önálló legyen Kolumbiától. Többször is úgy tűnt kudarcot vall a vállalkozás. Végül mégis elkészült az akkori világ legdrágább és legbotrányosabb építkezése. A Panamacsatorna a San Franciscótól New Yorkig tartó eddigi 25000 kilométeres hajóutat 10000 kilométerre rövidítette le, és időben már csak három hétig kellett utazni. Nem kellett megkerülni Dél Amerika veszélyes déli csúcsát a személy, a teher, és a hadihajóknak. Csaknem száz évig uralták az amerikaiak a csatornát, rengeteg pénzt keresve vele. A felfedezés után tíz évvel Balboa csatorna ötlete ismét felmerült, amikor ő már halott volt. V. Károly császár idején komolyan foglalkoztak a megvalósítással. Viszont fia és egyben utóda II. Fülöp idején megtiltották, hogy erről gondolkodjanak. Aki árut akart szállítani az Atlanti óceánról a Csendes óceán felé és nem akarta megkerülni a földet előbb indián később afrikai származású rabszolgákat volt kénytelen igénybe venni, akik átvitték Panama dzsungelén a rakományt. A 19. században egy németben Alexander von Humboldtban merült fel ismét a csatorna ötlete. Őt Dél Amerika geográfiai, zoológiai és geológiai tanulmányai tették híressé. Humboldt kortársa Johan Wolfgang Goethe is támogatta a tervet. Ekkor merült fel a Duna-Rajna-Majna csatorna terve, vagy a Földközi tengert a Vörös tengerrel összekötő viziúté. A Panamacsatorna ötletének atya végül a szuezi csatorna „hőse” lett, a volt a diplomata Ferdinand de Lesseps, de az önhittségén és vaskalaposságán megbukott a vállalkozása. De ne szaladjunk ennyire előre.
Időközben egy másik megoldás vonta magára a figyelmet. Egy, a két óceán összekötő vasút. 1846-ban az USA tranzitjogot vett Kolumbiától, annak a nyugati provinciájában. Néhány év múlva több tíz ezer amerikai kelt útra, hogy Kaliforniába menjenek arany után kutatni. Az országon keletről nyugatra átmenni veszélyes volt, csak úgy, mint megkerülni az amerikai kontinens déli csúcsát. Maradt az út Panama dzsungelén keresztül. Ez számtalan áldozatot követelt: malária, kolera, sárgaság szedte az áldozatokat az aranyért útnak indulók körében. Ezért is döntött az amerikai vezetés a vasút megépítése mellett. Kínából, Indiából hoztak munkaerőt, vagy rabszolgákat alkalmaztak. A rossz munkakörülmények miatt a munkások hullottak, mint a legyek. Majdnem minden talpfánál egy holttest feküdt. Szinte minden nap szállították a már kész szakaszon a holttesteket. A Panama Railroad Company ecetes hordókba tette ezeket és kutatási célra eladta őket. Ebből finanszírozták a hiányzó kórházakat. 1855-ben elkészült az egyvágányú vasút az Atlanti és a Csendes óceán között, amely olyan sok hasznot hozott, hogy neki álltak kimérni a csatorna nyomvonalát. A mérnökök Nicaraguát javasolták, mint olyan helyet, ahol könnyebb megépíteni az átjárót. A csatorna építése nemzetközi érdekeket érintett. Ezért konferenciát hívtak össze. 1879-ban Párizsban 22 ország képviselője találkozott. Eljött Lesseps nagy ideje. A már 74 éves 14 gyerekes családapa nem akart ülni a szuezi babérjain az új csatorna építésében is részt akart venni. A csatornát zsilipek nélkül akarta megépíteni, holott egy hegyvonulat útban volt. Ennek a legkisebb magaslata is 84 méterrel a tengerszínt felett feküdt. Na és, majd nyiladékot vágnak. Az, hogy a Rio Chagres vízszintje áradás idején 0,9-ről 12 méterre nő és a Karib tengernél levő torkolatánál nem lehet megszelídíteni Lessepst nem érdekelte. Egy Panamában élő francia figyelmeztette: ha ez a terv megvalósul nem lesz elég fa a dzsungelben, a munkások sírkeresztjéhez. És ez majdnem így lett. Lesseps felhajtotta a pénz. Franciaország adott eleget, ami csak arra várt, hogy elköltsék. 1500 millió frank jött össze, sok kisbefektető pénze. Az első kapavágásra Lesseps második feleségével és közös gyerekeivel 1880 január elsején Panamába utazott. Ez az ártalmatlan száraz évszak időszaka. A „grand ingenieur”, ahogy hívták - pedig még műszaki végzettsége se volt - vitt magával kapát és ásót is. A helyszínen a szerszámokat hét éves lánya kezébe adta, de mivel a hajó az apály miatt nem jutott el a kijelölt részre az ásót egy földdel megtöltött pezsgős ládába nyomták. Micsoda ómen!
Lesseps számításai szerint 46 millió kubikméter földet kell kitermelni, de ez a szám hamar 75 millióra nőtt és vele nőttek a költségek. Ráadásul az esős évszak beköszöntével, a felhalmozott földhányások visszacsúsztak a kitermelt gödörbe. Lehetett újra kezdeni az ásást. De nem csak a költségek emelkedtek: csaknem 22 ezer ember halt meg a trópusi körülmények között, egy negyede az összes foglalkoztatnak. A vonatok ismét holtesteket szállítottak Panama város felé. 1887-ben hét évvel az első kapavágás után Lesspes belátta nem lehet a csatornát zsilipek nélkül megépíteni. A szükséges emelő és süllyesztő berendezések megtervezésére Gustav Eiffelt a róla elnevezett párizsi torony építőjét kérték fel. De már későn: a költségek már nem voltak kontrolálhatók, pedig a francia parlament még egy lottó játékot is engedélyezett, amelynek a bevételét a csatornaépítésre fordították. Ennek segítségével az építés tőkéjét 720 millióra növelték. Pár hónappal később három csődbiztost neveztek ki, hogy a csatorna társaság liquiditását biztosítsák. Több százezer kisbefektető elveszítette a pénzét, amiből politikai botrány lett. Kiderült, hogy miniszterek, képviselők, újságírók lettek Lesspers vállalata által korrumpálva. A miniszterelnöknek és a pénzügyminiszternek le kellett mondania. Három volt miniszterelnök és számos képviselő került bíróság elé. Lesspers és Eiffel öt év börtönt kapott csalásért, de ezt az ítéletet egy felülvizsgálati bíróság hatályon kívül helyezte. És a csatorna? Nyolc év alatt a franciák a teljes szakasz hatodában termelték ki a földet, egy részét a dzsungel visszahódította. Ekkor jöttek az amerikaiak, akik megvásárolták az építési engedélyeket a franciák által kért 109 millió helyett 40 millió dollárért.
Egy politikai problémát, amit Washington hozott létre Amerika sajátos módján rendezte. Kolumbia megtagadta az USA-nak azt a kérését, hogy a csatorna két oldalán nyolc-nyolc kilométerre mondjanak le a területi szuverenitásról. Erre 1902 január 3-án puccsot követtek el panamaiak, mind a Panama Railroad Company munkatársai. A helyi kolumbiai parancsnokokat a saját oldalukra állították vastag csekkekkel és három napig tartó felkelés után kinyilvánították Panama függetlenségét. A kolumbiaiak elrettentéséhez az északi partoknál megjelent a „Nashwille” csatahajó. Az USA megkapta a csatornaövezetet teljes felségjoggal, 84 ezer hektár területtel. Egy millió dollárt fizettek érte, plusz 1913 után évente 250 ezer dollárt. Theodore Roosevelt felállított egy Földszoros Csatorna Bizottságot, amit a védelmi miniszter alá rendelt. Az építkezés újra elkezdődhetett. Közben rájöttek, hogy a maláriát és a sárgalázat szúnyogok terjesztik és megtalálták az ellenszerét is, így be tudták oltani a munkásokat. A panamai vasút kapott még egy sínpárt ennek köszönhetően hatékonyabban szállították a munkaerőt és az építési anyagot. A csatornát az akkori két legnagyobb hajóhoz a Titanichoz és a Pennsylvania csatahajóhoz méretezték. Hat zsilipet építettek mindkét irányban hármat, hármat velük felduzzasztott mesterséges tavakkal. Rio Chagres addig nem látott módon hatalmas falakkal duzzasztották fel két kilométer hosszan és 30 méter magasan. A legnagyobb kihívást Cunebra hegylánc okozta. Ennek megoldását a Gatun gátak oldották meg. 50 ezer munkás dolgozott a 82 kilométer hosszú csatorna építésén és 20 millió tonna dinamitot használtak a dzsungelben a robbantásokhoz. Az első hajó 1914 január 7-én kelt át a francia darushajó „Alexandre la Valley”. A hivatalos menyitóra 1914 augusztus 15-én került sor és ekkor az „Ancona” nevű amerikai gőzöshajó haladt át a csatornán. De a világ ekkor mással volt elfoglalva két héttel korábban kitört az első világháború. És mi lett Baboával a csatorna eredeti megálmodójával? Intrikának köszönhetően felségárulás miatt lefejezték. Az elismerés későn jött: a panamaiak a pénzüket róla nevezték el. Egy dollár egy balboát ért.
