Kate Wainwright − egy tehetős San Franciscó-i üzletasszony − nyugtalanító telefonhívást kap a húgától. Susan azért tárcsázta a nővére számát, hogy bejelentse: elválik a férjétől, Ben Chappeltől, akivel immár képtelen egy fedél alatt aludni, valamint bármi egyebet csinálni. Ben nincs elragadtatva a fejleményektől, de hát ilyen az élet… Susan egyedül búslakodik a Bennel közös monterey-i villájában, ugyanis a férje üzleti útra ment Los Angelesbe, és néhány napig biztosan nem jön haza. Kate mindenképp támogatni szeretné a húgát lelkileg e nehéz időszakban, ezért felajánlja, hogy elmegy hozzá, de Susan hallani sem akar a dologról. Kate később visszahívja a testvérét, ám a vonal foglaltat jelez…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután Kate egy telefonközpontos hölgy segítségével kideríti, hogy a foglalt jelzés oka az, hogy valaki nem tette vissza a helyére a kagylót, az aggódó nővér azonnal az autójába pattan, és meg sem áll a monterey-i házig, ahol döbbenten konstatálja, hogy a húga eltűnt. Az időjárás odakint egyre viharosabbra fordul, és az estefelé betoppanó hallókészülékes házvezetőnő, Mrs. Hawkes nem mutatkozik segítőkésznek, mivel gyűlöli Susant, Bent ellenben istenként tiszteli. Egyszer csak megcsördül a telefon: Susanék szomszédasszonya, Edith Jordan van a vonal másik végén, és közli Kate-tel, hogy egyrészt a Chappel házaspár kapcsolata helyrehozhatatlanul megromlott, másrészt Susan nemrég kirúgta Mrs. Hawkest, akinek épp ezért semmi keresnivalója sem lenne a házban. Amikor Kate dühödten ráförmed Mrs. Hawkesra, amiért eltitkolta előle az igazságot, a házvezetőnő méltóságteljesen kijelenti, hogy őt csakis Mr. Chappel bocsáthatja el, ugyanis ő fogadta fel, majd sértetten távozik. Kate még nem tudja, de a nézők már igen, hogy Susan holtteste a ház pincéjében hever egy kosárba rejtve, a gyilkos pedig nem hagyta el az épületet, hanem főhősnőnket lesi…
„Susan? Régóta nem hallottam felőled, húgocskám!”
„Képzeld, Kate, elválok Bentől…”
„Még nem egyezett bele, de ha megmutatom neki azt a filmet, amelyben egy egész motoros banda megy végig rajtam, akkor biztos ő maga akarja majd beadni a válókeresetet…”
„Nahát… Talán mégsem vagyok egyedül a házban?”
Kate hitchcockian feszültségnövelő tájakon autózik. A The Victim rendezője egyébként összesen 24 epizódot dirigált a brit géniusz által kiötlött, Alfred Hitchcock bemutatja című tévésorozatból
„Jaj, de dohos ez a pince…”
„Fedezz már fel, Kate!”
1972 novemberében sugározta először az amerikai ABC tévécsatorna a The Victim (Az áldozat) című 74 perces krimit, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a sztárját, a Kate Wainwrightot alakító Elizabeth Montgomeryt úgymond komolyabb színben tüntesse fel a rajongói előtt. A valóban tehetséges Montgomery az USA-ban hihetetlenül népszerű, ám nálunk sosem vetített komédiasorozat, a Bewitched (Megbabonázva) főszereplőjeként vált az egész ország kedvencévé. A Bewitched-ben a színésznő egy modern kori boszorkányt alakított, aki „egyszerű halandóhoz” megy feleségül, és mindenáron el akarja titkolni a férje elől, hogy miféle varázspraktikákra képes – ebből adódnak a kacagtató kalamajkák. A Bewitched 1964 szeptemberében indult, és 1972 márciusában ért véget, Montgomeryt pedig a szériát gyártó ABC fejesei rögtön az utolsó epizód leforgatása után „megajándékozták” a The Victim-mel, amelyben a hisztéria határára sodródó, alattomos gyilkos által fenyegetett asszonyt játszhatott, azaz drámai keretek közt bizonyíthatta sokoldalúságát. A 70-es és 80-as évek Amerikájában mellesleg igen gyakorinak számított a habkönnyű szerepekkel befutott sorozatszínészeket rögtön a sikeres szériájuk véget érését követően „megthrillereztetni”: így került például Larry Hagman és Barbara Eden a Jeannie, a háziszellem után vidéki perverzek közé vagy David Hasselhoff KITT belsejéből Hasfelmetsző Jack új lakóhelyére.
Ezt látja a gyilkos, aki még mindig a házban van…
A Dallas óta jól tudjuk, hogy minden valamirevaló gazdag amerikai tart otthon egy idült alkoholistákhoz illő italpultot
„Megetethette volna a madarat, Mrs. Hawkes, ha már Susan nincs itt…”
„Én ugyan nem etetek meg semmit, amihez a maga húgocskájának köze van, Miss Wainwright.”
„Mit tudsz mondani nekem Susanék házasságáról, Edith?”
„Nem akarom, hogy pletykafészeknek tarts, Kate, de akár egy egész filmnyi infóval szolgálhatok…”
„Kicsit hamarabb értem haza a tervezettnél Los Angelesből… Szép nagy vihar tombol odakint… Hol van Susan? És te mit keresel itt, Kate?”
„Tényleg Los Angelesben voltál, Ben? Szerintem ki sem mozdultál itthonról.”
A McNight Malmar novelláján alapuló és a tévés „szakinak” számító Herschel Daugherty által rendezett The Victim nem ösztönzi különösebb agymunkára a nézőit − a kis létszámú szereplőgárda okán igen hamar rájövünk, hogy szegény Susant vagy a férje, vagy a kiállhatatlan modorú házvezetőnője, Mrs. Hawkes tette el láb alól. Hogy mégis hajlandóak vagyunk végigülni a filmet, az a remek, hitchcocki módon adagolt feszültségnek, a jól kiválasztott és sejtelmes atmoszférájú helyszíneknek, Milton P. Joyce (San Francisco utcáin) kiváló operatőri munkájának, valamint a kivétel nélkül elsőrangú színészi alakításoknak tudható be. Elizabeth Montgomery ijedten és határozott fellépésűként egyaránt meggyőző, a Ben Chappelt játszó George Maharis (Talen kardja – Harc a mágia ellen) kellően gyanús playboy férj, Sue Ane Langdon (A ház, ahol nem hagynak sokáig életben) Edith Jordanje a pletykafészek szomszédasszony archetípusa, Jess Walton (The Peace Killers) Susan Chappelje pedig az ideális gyanútlan áldozat. A leglehengerlőbb azonban egyértelműen az Oscar-díjas Eileen Heckart (Elátkozottak gyermekei), aki az egyetemes filmtörténet leghitelesebb életunt és viharvert (jelen esetben a viharvert akár szó szerint is érthető) házvezetőnőjét formálta meg Mrs. Hawkes személyében. Heckart több mint 5 évtizedes karrierje során főleg mellékszerepeket kapott, és majdnem mindig harcedzett, veszedelmesen rekedtes hangú (napi több doboz Marlboro vagy Camel cigaretta állhat az ügy hátterében), a dolgos hétköznapok által összegyűrt arcú nőket játszott. Marlene Dietrich mondta róla: „Ha Európában született volna, napjaink egyik legnagyobb színpadi és filmszínésznője lenne, Hollywood azonban csak a szépeknek kedvez, és bár rendszeresen foglalkoztatja, mégis kiaknázatlanul hagyja a tehetségét.” Aki faék egyszerűségű, ám profin kivitelezett és kellemesen hátborzongató esti retro kikapcsolódásra vágyik, az nem fog rosszul járni, ha a The Victim-nek is esélyt ad egyszer.
Ha megnézed a filmet, megtudod, mit talál Kate az ajtó mögött…
Ráadás:
A The Victim helyszínéül szolgáló Monterey volt az USA-ban a Woodstocki Fesztivállal szinte azonos jelentőségűnek számító 1967-es Monterey-i Popfesztivál színhelye. Az emlékezetes eseménynek állított audioemléket az Animals egy évvel későbbi dala.
