Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Kis magánrepülőgép érkezik az újonnan épített Srí Lanka-i turistaparadicsomba, fedélzetén Joshuával, a főnök-tulajdonossal, egy Daniel Nessel nevezetű viharvert fotóssal és egy szemrevaló fekete modellel, Sheenával. A kacsalábon forgó szálloda birtokosa azért hozatta ide két vendégét, hogy érzéki képsorozatot készítsenek számára, amellyel majd egzotikus pihenést kínáló birodalmát reklámozhatja. A fotós egyik szeme a munkára figyel, a másik viszont azonnal megakad Joshua csinos antropológus idegenvezetőjén, Alice Brandten, aki naiv idealizmussal próbálja ellensúlyozni munkaadója pragmatista kizsákmányolói tevékenységét.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután megtekintik a szinte ingyen felbérelt kuma bennszülöttek termékenységi rítusának felcukrozott verzióját, Daniel és Alice koktélozgatva melegednek össze, Sheena pedig elhatározza, hogy közelebbről is megismerkedik a helyi törzs legsármosabb legényével. A modell az éj leple alatt annak rendje és módja szerint hatalmasat kettyint választottjával a szálloda melletti folyó szigetén, ám sajnos a lehető legrosszabb időpontban: épp arról az estéről van ugyanis szó, amikor a kumáknak önmegtartóztatóan kell(ene) viselkedniük, az ominózus szent szigeten pedig pláne tilos ilyenkor a jöttment városlakók megfektetése. A jeles napból gúnyt űző pásztoróra kivívja Kruna, a folyóisten haragját, aki jacht nagyságú aligátor képében materializálódik, és azonnal megtömi a bendőjét a szentségtörőkkel, majd a másnap landoló tokás-hájas turistákra kezdi fenni impozáns fogsorát. Vajon ki állítja meg a fenevadat és a megjelenése miatt a fehérek ellen forduló bennszülötteket? Természetesen a dzsungelbéli csodaországba csöppent Alice és az ő borotválkozásra csak szökőévben hajlandó fényképésze…
„Valami bűzlik itt Srí Lankán, antropológus asszony… Csak nem egy megtermett aligátor?”
1975-ben Steven Spielberg Cápája hátborzongatóan fülbemászó zenei aláfestés kíséretében úszott be a mozirajongók elméjébe, hogy aztán ott kitörölhetetlen (vér)nyomot hagyva megteremtse az emberfogyasztó állatokról szóló horrorfilmek máig tartó divatját. A mozivásznakat rövidesen szó szerint elözönlötték a többnyire cseppet sem rokonszenves turistákat falatozó halak, hüllők, emlősök és rovarok. Sorra készültek az olyan alkotások, amelyekben egy-egy állatfajta fordul a teremtés koronájának vélt Homo sapiens ellen. A változatosság egyenesen szemkápráztató volt: Megannyi szégyentelen Spielberg-imitáció készült (az 1981-es The Last Shark például nem más, mint a Cápa pofátlanul újraforgatott B-verziója), a fantáziadúsabb „koppintások” révén pedig vérszomjas kardszárnyú delfintől (Orca, 1977) ugyanúgy retteghetett a nagyérdemű, mint jól megtermett medvétől (Grizzly, 1976), vadkantól (Razorback, 1984), vagy épp éles fogú folyami halaktól (Piranha, 1978), sőt olyan film is akadt, amelyben egy erdő teljes „állatlakossága” fordult a betolakodó túrázók ellen (Day Of The Animals, 1977). A cápák mellett leggyakrabban krokodilok és aligátorok fanyalodtak emberhúsra a forgatókönyvírók jóvoltából, így aztán szép számmal forgattak kitűnő (pl. Dark Age, 1987) és elképesztően ócska (pl. Killer Crocodile, 1989) hüllős horrorokat is. 1979-ben az olaszok egyik legopportunistább filmrendezője, Sergio Martino (Bombanő a kannibál isten hegyén + A riksás, a sztriptíztáncosnő és a boszorkány) látta elérkezettnek az időt arra, hogy megkeresse a maga milliócskáit egy különösen falánk bestiának és a The Great Alligator River-nek köszönhetően.
A késő esti fürdőzés súlyosan károsíthatja az egészséget
Az 1938-ban született Sergio Martino giallókkal (jellegzetes olasz krimik, amelyekben az Agatha Christie ihletésű alaptörténetet hitchcocki feszültséggel és perverz szexuális felhanggal dobják fel) tört utat magának a köztudatba, amelyeknek Dario Argento (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője), Lucio Fulci és Umberto Lenzi mellett igen hamar ő vált a negyedik nagymesterévé. Sosem vágyott művészfilmes babérokra, egyetlen céljának a közönség szórakoztatását tekintette, és szinte minden műfajban helytállt: a már említett giallók mellett jelentős horrorfilmek, westernek, posztapokaliptikus sci-fik és vígjátékok fűződnek a nevéhez (Magyarországon az utóbbi műfajban készült munkái közül a Segítség, felszarvaztak! című 1982-es komédia lett híres és közkedvelt).
Mel Ferrer és Romano Puppo: a tőkés és pribékje
Spielberg Cápájában a kapzsi polgármester személyesíti meg az utálandó kapitalistát, akit a jövedelmező strandszezon sokkal jobban érdekel, mint az, hány szavazója esik áldozatul a partközelben cirkáló Nagy Fehérnek. Martino visszataszító tőkése az aligátorveszélyt elbagatellizáló szállodaigazgató, akit Mel Ferrer alakít. A nálunk főleg az 1956-os Háború és béke (War & Peace) Bolkonszkij hercegeként ismert Ferrer egyike volt az ’50-es évek azon jóképű amerikai sztárjainak, akikkel a stúdiók a lazuló erkölcsű ’60-as évtizedben egy szempillantás alatt bontottak szerződést, miután a mozilátogatók „szakadtabb” és „életszagúbb” kedvenceket kezdtek keresni maguknak. Audrey Hepburn férjeként 1959-ben lehetőséget kapott a rendezésre, ám e filmjéből a Psycho Anthony Perkinsének megkapóan érzelmes dalra fakadása maradt a legemlékezetesebb. Ezt követően Európa felé vette az irányt, ahol rengeteg zsánerfilmben tartottak igényt úriemberi kisugárzására katonatisztek, politikusok, orvosok és egyéb felső középosztálybéliek megformálójaként. Ferrer hoteligazgatójának kemény öklű és zord jobbkezét a kaszkadőrből lett karizmatikus olasz színész, Romano Puppo alakítja, aki többek közt Lee Van Cleef állandó kaszkadőre volt az amerikai sztár spagettiwesternjeiben, és olyannyira összebarátkoztak, hogy Van Cleef temetésén ő lett az egyik koporsóvivő.
Zabálnivaló turisták verik fel az őserdő csendjét
Sergio Martino turistái majdnem mind aligátoreledelként funkcionálnak, és a rendező úgy döntött, ha már nem tud Spielberg cápájához hasonlóan drága és élethű óriásragadozóval előállni, azzal tesz közönsége kedvére, hogy a hüllője szó szerint falja a népet… Ennek köszönhetően a filmvégi „vérhabos” finálét szemlélve az az érzés lett úrrá rajtam, hogy a címszereplő jóval több turistával végez, mint ahány az üdülőhelyre érkezett. Lehet, hogy a korlátozott létszámú statisztéria okán egyeseket háromszor is elnyelt? Pierluigi Conti (Mussolini legromlottabb bombanői + Repülj és szexelj!), megannyi olasz horror és exploitation klasszikus főszereplője, Without Script (Forgatókönyv nélkül) című önéletírásában megjegyzi, hogy a retro korszak római születésű direktorai egytől egyig száraz humorú cinikus fráterek voltak. Amikor arra lettem figyelmes, hogy az aligátor egy Latabár Kálmánra emlékeztető, röhejes kinézetű papot is a mélybe ránt, rögtön eszembe jutott, hogy Sergio Martino szintén Rómában jött a világra…
Lory Del Santo csíkos felsőben diszkóritmusra ropja
A turisták többsége a könnyen fogyasztható és elkényelmesedett burzsoá nyugdíjasok táborát gyarapítja, csupán elvétve akad köztük rokonszenves alak (akikből persze túlélő lesz): az egyik egy cserfes és „római humorú” kislány, aki bizarr módon azért kerülhetett a filmbe, hogy pár percre „családbarátabbá” tegye, a másik pedig a csinos Lory Del Santo. Del Santo több korabeli szexvígjátékban szerepelt, világhírre azonban magánélete révén tett szert: Eric Claptonnak még a George Harrisontól elszeretett Pattie Boyd volt a felesége, amikor viszonyt kezdett Del Santóval, akitől 1986-ban gyermeke is született. E kisfiú, Conor, 1991-ben kizuhant egy manhattani felhőkarcoló 53. emeleti ablakából, a tragédia pedig olyan szívszorító dalok megírására sarkallta a gitáros-énekest, mint a Tears In Heaven, a Circus és a My Father’s Eyes. Clapton Del Santóról is írt egy számot, ez a Lady Of Verona. A sors különös fintora folytán Claptonnal közös gyermeke halála után Lory Del Santo rövid afférba bonyolódott George Harrisonnal.
Richard Johnson bekattant a Krunával való találkozástól
A film legjobb színészi alakítását Richard Johnson nyújtja, aki elegáns öltönyökben feszítő és kifogástalan modorú brit urak eljátszására szakosodott (nem véletlenül volt esélyes James Bond szerepére Sean Conneryvel egy időben), ezúttal viszont egy elmeháborodott remete prédikátor bőrébe bújt, akinek hittérítő társait – köztük egy rakás apácát – jó néhány évvel korábban bekebelezte az óriásaligátor, ő pedig rettegéssel vegyes csodálattal azóta egész nap a félelmetes lény fejszobrát farigcsálja egy barlang mélyén.
Claudio Cassinelli pontosan tudja, hogyan kell stírölős arcot vágni
A kötelező borostával ellátott laza macsó fotóst Claudio Cassinelli alakítja a tőle megszokott profizmussal. Cassinelli nyúlfarknyi szerepekben nemzetközi produkciókban is feltűnt (például Lee Marvin és Robert Shaw oldalán az Avalanche Express című kémfilmben), odahaza viszont a zsánerfilmek ünnepelt sztárja volt, valamint művészfilmekben is szívesen vállalt munkát (Liliana Cavaninak, Damiano Damianinak és a Taviani testvéreknek is dolgozott). Sergio Martino legjobb barátja volt a filmszakmából, és az ő egyik posztapokaliptikus sci-fijének (Hands Of Steel) a forgatásán hunyt el 46 éves korában: 1985. július 13-án, a hazánkban Bosszú a jövőből címmel forgalmazott alapmű egyik jelenetének felvételekor a Cassinellit szállító helikopter a Grand Canyonban található Navajo hídnak csapódott, és minden utasa szörnyethalt.
Barbara Bachot nem csak a kém, de a fotós is szerette
A film fő vonzerejét nem más biztosítja, mint az Alice Brandtet játszó bájos Barbara Bach (Ursula Andress és az ékszertolvaj), aki 1977-ben a Roger Moore-féle James Bond alkalmi kedvesévé vált A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) című örökbecsű klasszikusban. A New York-i modellből lett színésznő ezek után pár évig a producerek kedvencének számított, az USA-ban és Európában is forgatott, majd 1981-ben hozzáment Ringo Starrhoz, a Beatles dobosához, és igen hamar felhagyott filmes pályafutásával.
A kuma törzs vendégszeretetének következménye
Sergio Martino úgy vélhette, a Bond-lány (akit a nagyobb nézettség reményében átvizesedett ruhában kikötöznek a bennszülöttek tutaján) és az aligátor kettőse kevés lesz ahhoz, hogy a nézők elégedetten távozzanak a vetítésekről, ezért az őslakosoknak is lehetőséget adott a mészárlásra: miközben hüllőnk a vízben cserkészi be áldozatai, a szárazföldön a szentségtörést kiáltó bennszülöttek lándzsára tűzik a folyami mókát kihagyó külföldieket. A szkript kiötlésében Luigi Montefiori (alias George Eastman, Emanuelle szexbosszúja + Gioia halálosan szexi fotói) is részt vett, így elképzelhető, hogy a Joe D’Amato Antropophagusában magzatevésre vetemedő színész fejéből pattant ki ama zseniális ötlet, hogy szegény turistákat duplán abajgassák.
A bennszülöttek egy finom szexbombával szeretnék megbékíteni aligátoristenüket,...
... de a bátor fotós szerencsére megakadályozza a lakomát
Sergio Martino aligátora milliókba kerülhetett, de mivel ez esetben líráról volt szó, nem pedig dollárról, ne várjunk tőle „spielbergi” hatásfokot. A víz alatti jelenetek során ráadásul szegényke miniatűr mását lökdöste a speciális effektguru egy vízzel teli akváriumban, ám ettől még szórakoztató marad a film, sőt pont ez a fajta esetlenség teszi még élvezetesebbé − legalábbis a magamfajta retro mániákusok számára, akik irtóznak a CGI-től.
Kruna küzdelme az elsüllyedt mikrobusszal
Giancarlo Ferrando operatőr gondoskodott arról, hogy két pulzusszám-növelő megrémülés − na jó, ne túlozzunk: kedélyes álmélkodás − között képeslapra kívánkozó látnivalókban gyönyörködjünk, amelyek bárkit képesek meggyőzni arról, hogy érdemes nyaralás céljából ellátogatni Srí Lankára…. Feltéve, ha az óriásaligátor épp máshol teljesít szolgálatot.
Az olasz zsánerfilmek elengedhetetlen tartozéka a minőségi soundtrack, amelynek komponistája ezúttal a roppant termékeny Stelvio Cipriani (Bombanőkre vadászó óriáspolip + Bombanők a Bermuda-háromszögben) volt, aki nem átallotta a sejtelmességet diszkóízekkel váltogatni.
Ráadás:
Barbara Bach a szégyenlősséget hírből sem ismerő modellként...
... és a Sergio Corbucci rendezte Ecco noi per esempio című 1977-es vígjátékban.