venember83 • 4 nap
Épp a nagyihoz készül a család. A gyerek ezt már nagyon várta. Imád a nagyiéknál lenni. Aztán valami megborul. Már az öltözködés is feszülten megy, egyre több az ellenkezés, emelkedik a hangerő. Mire a kocsiba ültök, már sír, a nagyinál pedig, amit annyira várt, kiborul. Földön fetreng, ordít. Meg sem hallja, amit mondanál neki. A gyerek szenzoros feldolgozási nehézséggel küzd. Erről ITT olvashatsz bővebben.
Persze, a nagyi rosszallóan csóválja a fejét:
"Majd adnék én neki, ha az én gyerekem lenne, ezt biztos nem hagynám!"
"Mit vígasztalod, ez csak hiszti!"
"Hogy viselkedhet így egy gyerek?"
Te pedig érzed, hogy a föld alá süllyednél, hiszen mindenki azt gondolja, te nevelted félre, vagy leginkább sehogy nem nevelted meg, hiszen lám, most sem tudsz hatással lenni rá. Elképzelni sem tudják, hogy ez nem "sima" hiszti, hanem a gyerek köré gyűrűző ingerek tömege, amelybe belesüllyedt és nem tud kiutat találni. Emiatt a féktelen düh, ordítás, toporzékolás, szélsőségesebb esetben mások vagy önmaguk bántása, agresszív megnyilatkozások.
Egy szenzoros feldolgozási zavarral élő gyermek nem érti és nem tudja feldolgozni az érzékszervein beáramló ingereket, különös tekintettel, ha azok egyszerre érkeznek.
Fenti esetben nagy izgalommal járt a tudat, hogy mehet a nagyihoz. De hiába várta, nem és nem érkezett el az idő. Indulás helyett anya még felöltöztette, a ruha ujja túl szűk volt és a zokni is nehezen ment fel, reggeliznie is kellett, de a kakaó melegebb volt, mint megszokta. És még mindig nem indulnak, mert anya a kék csattos szandált készítette elő, pedig tegnap a piros, kötős volt rajta és az nagyon kényelmes. A csattost nagyon nehéz becsukni, de anya nem kérdezi meg, hogy mi a baj a cipővel, csak sürgeti az indulást. Végre elindulnak, de a parkolóban sok az autó és nagy a zaj. A szél is fúj kicsit. A gyerek egyre feszültebb és anya is. A gyerek látja ezt és nem tudja, anya miért haragszik, csak azt érzi, hogy minden egyre rosszabb és idegesítőbb. És akkor végre odaérnek nagyihoz, aki azzal fogadja a családot: "Miért késtetek? Elhűlt a leves, most melegíthetem újra". Anya nem válaszol, de a gyerek érzi, mindenki őt hibáztatja és itt elszakad a cérna. Jön a toporzékolás, sírás, kiabálás. Nem és nem nyugszik meg, nem is hallja, amit mondanak neki, már a saját hangja is zavarja, mégsem tudja abbahagyni az ordítást.
Ekkor érkezik meg nagypapa a horgászásból, nyugodtan, derűsen kézen fogja a gyermeket és elindul vele az udvarra. "Nézd csak, kisunokám, mekkora hal van a dézsában! Most fogtam." Otthagyják a megsemmisült anyukát, az elégedetlenkedő nagyit és kisétálnak a kertbe halat nézni. A gyerek a nagypapából sugárzó nyugalom, a kert csendje, a víz és a halacska megfigyelése közben lassan megnyugszik és visszatér a mosoly az arcára.
Mit lehetett volna tenni? Meg lehetett volna előzni a bajt? Valószínűleg igen, bár nem mindig sikerül, van néhány módszer, ami segíthet:
Általában gyermekenként és érzékenységi területenként változik, de felsorolok néhányat, mely nálunk gondot okozott. Általában van egy pont (vagy ezekből több tényező rövid időn belül), amely megelőzi a meltdawn kitörését:
A szenzorosság típusától függ, mi történik.
Elsősorban fontos, hogy megismerve a gyermeket, igyekezzünk elkerülni a frusztráló helyzeteket. Alább felsorolok néhány ötletet, ami beválhat, de mindenkinek magának kell rájönnie, mi az, ami segít egy ilyen helyzetet megelőzni. Segíthet továbbá egy terapeuta, akivel sok beszélgetés után össze lehet állítani egy személyre szabott listát.
Íme a példák:
