A vágyott hatalom foglya
Idén két kerek évforduló is kötődik Richard Nixonhoz, hiszen ötven évvel ezelőtt mondott le, illetve harminc évvel ezelőtt hunyt el. És annak is lassan harminc éve, hogy az amerikai történelemmel gyakran foglalkozó Oliver Stone játékfilmet szenteljen neki. A kérdéses alkotás 1995-ben került a mozikba (szerencsére hazánkban is), és a rendező egyik legszemélyesebb hangvételű filmje.
Már a nyitás megadja az alaphangot a Watergate-betörés nyugtalanító képsoraival, aztán máris a végjátékot magányosan váró Nixon mellett találjuk magunkat, aki saját emlékei között csapong – az elnökválasztás, a Kennedy-gyilkosság napjai, de még gyerek- és ifjúkora is felsejlik előtte. Ebből a mozaikból épül fel egy jobb sorsra érdemes, de csúfos módon megbukott államférfi portréja – legalábbis ez lenne a cél. Sajnos azonban a megközelítés túlságosan is bennfentes, a narratíva túlságosan töredékes, illetve ide-oda ugráló, feltételezi a néző tájékozottságát, illetve az amerikai politikai rendszer és korabeli szereplőinek ismeretét. Enélkül szinte azonnal elveszünk a rengeteg név és utalás közepette (így laikusoknak legfeljebb figyelemfelkeltő jelleggel ajánlhatom). Ráadásul a filmnek már az eredeti moziváltozata sem volt rövid a maga 183 percével, hogy a bővített, 212 perces verziót ne is említsük. A lélekmarcangoló jeleneteket, bár érthető módon hangsúlyozzák az elnök belső vívódását, érzésem szerint túlzásba vitték. Ehelyett talán Nixon politikai szerepét és jelentőségét lett volna érdemes tágabb keretben, hangsúlyosabban bemutatni, mert bár szóba kerül például a komoly eredménynek számító kínai nyitás, szinte végig dominál a Watergate-botrány hatása és a közelgő vég előérzete. Valószínűleg a drámai hatás fokozása végett épített Stone ezúttal is inkább a tragikus és sötét epizódokra.
Az elnök személyiségének kettősségét szerencsére vissza tudták adni. Említésre méltó például az a – valóságban is megtörtént – jelenet, amelyikben Nixon egy hajnalban kiviteti magát a háborúellenes tüntetők közé, hogy elbeszélgessen velük. Erről magam is írtam a krónikában, és itt is kiemelném, mert érdekes és emberi pillanata volt elnökségének, még ha képtelen is volt szót érteni a fiatalokkal, és a találkozás inkább zavarbaejtőre sikerült. (Lásd a beszúrt videóban 1:46:00 körül.) Mégis tetten érhető benne az a Nixon, aki lelke mélyén vágyott a szeretetre, arra, hogy megértsék őt, és ne szörnynek tekintsék. Személyes tragédiájának fontos eleme, hogy elnökként, karrierje csúcsán erre már nem volt módja. Másféle hangulatúak azok a jelenetek, amikor Texasban tárgyal a déli elit képviselőivel, akiknek hangadója, akit a nagyon is ideillő Larry Hagman (a mi örökös Jockey Ewingunk, persze Kránitz Lajos magyar hangjával) kelt életre, tisztelettel, de néha baljóslatú célzásokkal próbál hatni rá – kicsit visszautalva a JFK-ben látott, összeesküvéstől terhelt szivarfüstös párbeszédig. (A beszúrt videóban érdemes megnézni ezt, kb. a 48. perctől.) Hatásos bemutatása ez annak, amikor a politikai hatalommal is bíró lobbik befolyásukat próbálják érvényesíteni az elnökkel vagy a potenciális elnökkel szemben.
Anthony Hopkins szereplése határozottan emlékezetes. Egy ilyen színészlegendától persze mást nem is várhatnánk, de Nixont eljátszani senkinek nem könnyű feladat (érdemes elgondolkodni, hogy a többi potenciális jelölt, John Malkovich, Gene Hackman, Jack Nicholson, Tom Hanks, Robin Williams vagy Tommy Lee Jones mit hozott volna ki belőle). Aki kicsit is jobban ismeri az egykori elnök személyiségét, tudhatja, hogy ellentmondásos karakter volt: alulról emelkedett fel, de kivülállónak érezte magát az arisztokrácia mellett, s mire elnökké választották, túl volt több komoly vereségen, politikai értelemben sokan már eltemették; nem bízott a médiában, sőt közeli munkatársainak nagy részét sem avatta be bizonyos döntéseibe; egyre jobban elszigetelődött, és a Watergate-botrány fejleményei nyomán is egyre szorongatottabb helyzetbe került. Hopkins meglátásom szerint nagyon jól megjelenítette Nixon vívódását, arcait, hangulatait, nemcsak politikusként, hanem magánemberként is. Ennek érdekében minden elérhető felvételt megnézett az egykori elnökről, sőt Nixon ismerőseivel is beszélgetett róla. Partnere Joan Allen volt (őt a legtöbben a Pleasantville-ben, a Halálfutamban vagy a Bourne-filmekben láthatták), akinek szintén kijár az elismerés, amiért egy lassan széthulló házasság romjain helytállni próbáló feleség szerepét képes volt ilyen szolid, de hiteles módon eljátszani. Stone-ék a mellékszereplőket is alaposan kiválogatták, így aztán olyan neveket láthatunk a stáblistán, mint Ed Harris, Powers Boothe, Bob Hoskins (J. Edgar Hooverként), James Woods, J. T. Walsh, esetleg Paul Sorvino, akinek kissingeri alakítását maga Henry Kissinger is dicsérte.
A fényképezésről ezúttal is Robert Richardson és csapata gondoskodott, akik a számtalan eltérő hangulatú snittet most profi módon rögzítették – leszámítva talán a néha fájóan alulvilágított helyszíneket. Persze a magas színvonalú vágás nélkül ez még csak félsikert jelentene, de Brian Berdan és Hank Corwin is megtette a magáét, ahogy a díszletesek is. John Williams filmzenéje most is meggyőző, még ha nem is sorolhatjuk a legemlékezetesebb munkái közé. (A dallasi reptéri résznél mellesleg merít a JFK-hez már használt dobpergős dallamokból, ami biztosítja az áthallást, egyszersmind majdhogynem jogos egy ilyen helyzetben).
A film ilyen pozitívumok mellett is meglehetősen vegyes fogadtatásra talált. A kritikusok alapvetően dicsérték, noha ezúttal is elhangzottak olyan figyelmeztetések, mint a JFK után, hogy ne keverjük össze a látottakat a valódi történelemmel, illetve Hopkins játékának színvonala kapcsán sem értettek egyet. Az észak-amerikai mozis bevétel viszont egyenesen siralmas volt: körülbelül 13,6 millió dollár jött vissza a 44 millió dolláros költségvetésből. A különböző díjak sem tudták visszájára fordítani a tendenciát, ugyanis, bár több ilyenre jelölték, a film végül egyet sem kapott meg. Nem maradtak el az elmarasztaló megnyilvánulások sem, így többek között a Nixon-család tagjai is megszólaltak, akik nem vették jó néven, hogy a forgatókönyv ilyen mélységben mutatta meg az egykori elnök lelkiismereti küzdelmeit. Stone erre azt nyilatkozta, hogy nem állt szándékában megsérteni senkit, egyszerűen meg akarta mutatni az államférfi kérdéses időszakát.
A Nixon véleményem szerint a politikai drámák közönsége, illetve a korszakot és az amerikai történelmet jól ismerő nézők számára javasolható – a többiek számára csak némi háttéranyag birtokában. A filmnek, ahogy írtam, ma már két verziója létezik, hiszen 2001-ben DVD-n megjelent a bővített rendezői változat. 2008 óta Blu-rayen is elérhető, és nálunk is kapható, illetve látható volt az évek során. A Videán is megtalálható, lásd a feljebb beszúrt videót.
Nixon (Nixon)
Buena Vista 1995, 183/212 perc
Rendező: Oliver Stone
Főszereplők: Anthony Hopkins, Joan Allen
Zene: John Williams
