Kontent • 14 nap
Az idei esztendőben is folytatjuk az egzotikus országokat, területeket bemutató sorozatunkat: 2023 első évében visszatérünk Óceániába, hogy megismerkedjünk egy fontos második világháborús hadszíntérrel, amely egy furcsa (?) vallásról is ismert.
A "Tovább" gomb után irány a Salamon-szigetek!
A hat nagyobb és mintegy kilencszáz kisebb, döntően vulkanikus eredetű szigeten, összesen mintegy 28 ezer négyzetkilométernyi (ez nagyjából Moldova mérete, egyharmadnyi Magyarország) területen fekvő, ezerötszáz kilométer hosszan elnyúló Salamon-szigetek (Solomon Islands) a Csendes-óceán délnyugati részén, Melanéziában helyezkedik el, Pápua Új-Guineától keletre. A "Salamon-szigetek" név alatt két fogalmat értünk: földrajzi értelemben egy nagyobb szigetcsoportot takar, politikai értelemben pedig a mai írásunkban is bemutatott országot.
A szigetcsoport legmagasabb csúcsa a Guadalcanal szigetén emelkedő 2335 méter magas vulkán, a Popomanaseu-hegy (Mount Popomanaseu).
Régészeti leletek tanúsága szerint a szigetcsoport tagjai már több, mint huszonötezer éve lakottak; az első emberek a jégkorszaki alacsonyabb vízállást kihasználva érkezhettek nyugat, azaz Új-Guinea felől, majd fokozatosan benépesítették az egész szigetvilágot. Az ő leszármazottaik, a különböző melanéz törzsek tagjai adják ma az ország népességének nagy részét.
Az egyes törzsek gyakran rivalizáltak, hadakoztak egymással az erőforrásokért; részben ennek köszönhető, hogy a szigeteken hosszú időn keresztül népszerű "szokás" volt a fejvadászat és kannibalizmus.
Az első európai, aki a szigetvilágba ért, Álvaro de Mendaña spanyol hajóskapitány volt 1568-ban (egészen messziről, Peruból hajózott idáig); a derék kapitány a legendás déli kontinens keresése közben bukkant a szigetekre, ahol aranyat talált, ezért úgy gondolta, hogy megtalálta a bibliai Salamon király kincsét - nem sokkal később már Salamon-szigetek (Islas Salamón) névvel illették a szigetvilágot a térképeken.
A szigetcsoport egy kisebb része a Santa Cruz (Szentkereszt)-szigetek elnevezést kapta, míg Guadalcanal (amit a helyiek Isatabunak hívnak) egy Sevilla melletti kis faluról kapta nevét.
A 16-17. század fordulóján a spanyolok kísérletet tettek a szigetcsoport gyarmatosítására (néhány telepet létre is hoztak), az anyaországtól való hatalmas távolság azonban megakadályozta őket a tartós maradásban, így hosszú időn keresztül nem bolygatták a helyiek életét a gyanús külsejű idegenek, akik időközben arra is rájöttek, hogy a Salamon-szigetek minden szempontból olyan messze van a bibliai királytól és kincsétől, mint annak idején Makó Jeruzsálemtől.
A 18. század második felének nagy tengerjáró felfedezői közül sokan megfordultak a Salamon-szigetek környékén, az 1800-as évek elején pedig már bálnavadászok hajói is tiszteletüket tették errefelé. Az utolsó nagy gyarmatosítási hullámban, a 19. század végén a britek és a németek néztek farkasszemet a Salamon-szigeteken: előbbiek végül a szigetcsoport déli részét foglalták el, míg utóbbiak új-guineai gyarmatukat egészítették ki a többek között Bougainville-t is magában foglaló Északi-Salamon-szigetekkel.
A Brit Salamon-szigetek (British Solomon Islands) vagy Brit Salamon-szigeteki Védnökség (British Solomon Islands Protectorate) néven ismert gyarmat még a Brit Birodalmon belül is perifériának számított szerény erőforrásokkal; ennek köszönhetően a civilizációt (vagy "civilizációt") csak néhány ültetvény (minimális számú fehér telepessel), valamint a különböző keresztény felekezetek missziói képviselték a néhány tízezer ember által lakott szigetcsoporton.
Valószínűleg a Salamon-szigetek is az érdektelenség süllyesztőjébe került volna - már ami a történelmet illeti -, ha 1941-ben a japánok nem döntenek úgy, hogy fegyverrel rúgják rá az ajtót az európai hatalmak és az Egyesült Államok kelet- és délkelet-ázsiai érdekeltségeinek rozoga építményére. Azonban a japánok meghozták a döntést, s hozzáláttak saját érdekszférájuk kiterjesztéséhez.
Ennek köszönhetően 1942 májusától fokozatosan megszállták az akkoriban már ausztrál irányítás alatt álló Északi-Salamon-szigeteket, majd sorra került a déli, brit protektorátus is. S ha már ott voltak, igyekeztek a nagyobb szigeteket erődítménnyé fejleszteni.
Többek között építettek egy leszállópályát a központi szigeten, Guadalcanalon, amely a későbbiekben a harcok gócpontjává vált.
Az Egyesült Államok és szövetségesei végül 1942 augusztusában indították meg ellentámadásukat, amelynek részeként a Salamon-szigetek fő szigetén, Guadalcanalon szálltak partra az amerikai csapatok; a következő mintegy fél évben véres harcok árán sikerült visszaszorítani a japánokat (eközben számos nagy tengeri ütközetet is vívtak a környező vizeken) - a teljes szigetcsoportot azonban csak a japán fegyverletételt követően, 1945 augusztusában sikerült felszabadítani.
A háborút követően megerősödtek a függetlenségi mozgalmak, az 1945-ben visszatérő brit adminisztráció azonban ezeket még el tudta fojtani (komolyabb erőszak nélkül). Az 1950-es években felmerült, hogy a brit részt is átadják Ausztráliának, Canberra azonban pénzügyi okok miatt végül elállt az adás-vételtől. Az 1960-as évektől (szintén financiális okok miatt) már a britek sem ellenezték annyira a Salamon-szigetek függetlenségének gondolatát, a fogaskerekek azonban csak lassan lendültek mozgásba: 1976-ban teljes belső önkormányzatot biztosítottak az országnak, amely aztán 1978. július 7-én vált független nemzetközösségi monarchiává.
A függetlenség elnyerését követő közel két évtized viszonylag békésen telt az országban, az 1990-es évek végén azonban több nacionalista fegyveres szervezet is megerősödött - közülük kettő 1998-ban szabályos fegyveres felkelést robbantott ki (az elsősorban Guadalcanal és Malaita szigetén vívott összecsapásokban a két legfontosabb milícia tagjai jobbára egymást irtották), amelyet a gyenge központi kormányzat eleinte egyáltalán nem, később pedig egy ausztrál vezetésű nemzetközi békefenntartó erő tudott csak kezelni.
A salamon-szigeteki kormány helyzetét nehezítette a 2001-es gazdasági válság is és a de facto államcsőd is.
A 2003-ban a felek között megkötött békeszerződés eredményeként a békefenntartók tartósan maradtak a Salamon-szigeteken (az utolsó katona 2013-ban hagyta el az országot, a misszió pedig hivatalosan 2017-ben ért véget), ahol azóta béke honol - részben legalábbis, ugyanis rendszeresek a komoly kormányellenes megmozdulások, amelyeket újfent csak külső segítséggel képesek kezelni (leverni).
A mintegy hétszázezer ember által lakott Salamon-szigetek napjainkban alkotmányos monarchia, azon nemzetközösségi monarchiák egyike, ahol a mindenkori brit uralkodó a hivatalos államfő - őt egy helyi főkormányzó képviseli. Az országban rendszeresek a demokratikus választások, ám a kormányok helyzete rendkívül instabil az etnikai megosztottság (számos törzs) és a gazdasági nehézségek miatt.
A hivatalos nyelv az angol, amely a helyi pidzsinnel együtt elsősorban közvetítő szerepet tölt be a szigeteken beszélt mintegy hatvan-hetven nyelv és dialektus között. A lakosság döntő többsége keresztény (nagy részük valamelyik protestáns felekezethez tartozik), de népszerűek az ősi vallások, és egy egészen különleges hitvilág is otthonra lelt a jobbára trópusi dzsungelekkel borított szigeteken, köszönhetően a fejlett technológiával rendelkező fehér emberek felbukkanásának.
Habár az oktatás nem kötelező, a lakosság nagy része élete során legalább néhány évig jár iskolába, ezért az írástudatlanság a fejletlen világhoz képest viszonylag alacsony, "mindössze" 10-15%-os. A mai napig fennálló viszonylagos elszigeteltségnek köszönhető, hogy számos közösség megőrizte ősi kultúráját, szokásait (kivéve a fejvadászatot és kannibalizmust).
A Salamon-szigeteken a mai napig illegális a homoszexualitás.
Az ország a függetlenség elnyerése óta nem rendelkezik reguláris haderővel; a kis létszámú (1100 fős) rendőrség felelős ugyanakkor az ország vizeinek felügyeletéért, a nagyobb településeken működő tűzoltóságok pedig szintén a rendőrség irányítása alá tartoznak.
Mivel szeizmikusan aktív zónában fekszik, ezért a szigetországban gyakoriak az erős, pusztító földrengések - legutóbb 2013-ban Temotu tartomány egy részét tette a földdel egyenlővé egy erős földmozgás és az azt követő szökőár; a mentést nehezítette (és a jövőben is nehezíteni fogja) a szerény infrastruktúra, amely az egész országra jellemző.
A Salamon-szigetek gazdaságának alapját a mezőgazdaság, azon belül pedig elsősorban a növénytermesztés, halászat és fakitermelés jelenti (a szigetek nagy részét a mai napig trópusi őserdők borítják) a szerény bányászat (ólom, cink, nikkel és arany) mellett. A kevés ipari létesítmény elsősorban a mezőgazdasági termékeket dolgozza fel - ennek köszönhetően a legfontosabb exportcikkek a kopra, a kakaó és a pálmaolaj. A turizmusban ugyan lenne potenciál, de anyagi forrás az ehhez szükséges fejlesztésekre már nincsen, így évente kevesebb, mint harmincezer turista látogat el a Salamon-szigetekre.
1977-ben az addig használt ausztrál dollárt az új helyi fizetőeszköz, a salamon-szigeteki dollár váltotta fel.
A nagyobb szigeteken a 20. század folyamán úgy-ahogy kiépítésre került a közúthálózat, bár a legtöbb útvonal ma sem rendelkezik szilárd burkolattal; a légi közlekedés gerincét az amerikaiak által a második világháborúban kiépített repülőterek jelentik - a helyi légitársaság a környék jelentősebb államaiba üzemeltet légijáratokat. A szigetek közötti kapcsolatot kisebb hajók és kompok biztosítják elsősorban - a legfontosabb közlekedési csomópont a főváros, Honiara, amelynek nemzetközi repülőtere nem más, mint a második világháború legendás légibázisa, a korábbi Henderson Field.
A napjainkban közel százezer ember által lakott Honiara 1952-ben lett a brit gyarmati közigazgatás hivatalos fővárosa (előtte Tulagi szigete volt a kormányzat székhelye). Azóta már nem csak az ország politikai, hanem gazdasági és kulturális központja is.
Itt lett volna vége az írásnak, ha eszünkbe nem jut, hogy még nem szenteltünk egyetlen gondolatot sem a helyi sportéletnek - nos, túl sokat nem is fogunk. Az elsődleges sport - volt brit gyarmat lévén - a rögbi és a futball, de népszerű még a krikett, az ausztrál futball és a lovaglás is, emellett a Salamon-szigetek büszkélkedhet Óceánia legeredményesebb strandlabdarúgó-válogatottjával is.
