venember83 • 2 nap
Hollandia történelmét mindig is meghatározta a tengerrel való kapcsolata - hosszú évszázadok óta a helyiek az Északi-tengertől hódítanak el területeket: gátakat emelnek, hogy a védművek mögött felszabaduló területeken otthonokat építsenek vagy mezőgazdasági tevékenységet folytassanak.
A mélyföldeket védő természetes és mesterséges gátak azonban több, mint hetven éve az ország Achilles-sarkának bizonyultak; mai írásunkban egy ehhez kapcsolódó katasztrófát mutatunk be nektek, amely a második világháborús német megszállás mellett másik meghatározó eseményként vonult be Hollandia 20. századi történelmébe. A "Tovább" gomb után következzen az 1953-as nagy északi-tengeri árvíz (hollandul "Watersnood van 1953", angolul pedig "North Sea flood 1953") rövid története.
Hollandia azon országok közé tartozik, amelyek az elmúlt évszázadok folyamán sikerrel bővítették területüket - ezt azonban nem fegyveres hódítással, hanem a tengertől "elrabolt" területekkel érték el. Emiatt van az, hogy ha ránézünk az egykoron Németalföld névvel is illetett terület 16. századi térképére, a tengerpartra rá sem lehet ismerni.
Hollandia területének megközelítőleg ötöde fekszik a tenger szintjénél alacsonyabban, jellemzően néhány méterrel, a legmélyebb ponton pedig hét méterrel - az ország felszínének további mintegy harmada pedig csak egy-két méterrel emelkedik az Északi-tenger víztükre fölé, így Hollandia különösen kitett a tengerszint emelkedésének.
A természetes dűnék mellett tehát idővel megjelentek a földgátak, majd a 20. századtól már a zsilipekkel felszerelt, betonból készült védművek is, amelyek az Északi-tengerbe torkolló folyók szintjének szabályozásában is komoly szerepet játszottak. Az ország mindig jelentős forrásokat fordított e rendszerek működtetésére és fejlesztésére, a második világháborús német megszállás alatt és után azonban ez csak korlátozottan állt módjában az újjáépítésre fókuszáló holland kormányzatnak...
A szövetségesek hollandiai hadjárata során, 1944-1945-ben ráadásul számos gát és zsilip szenvedett súlyos károkat, jelentős területeket elárasztva ezzel.
1953 januárjában utolsó napján a térségre jellemzőnél is erősebb, helyenként a 200 km/h-s sebességet is meghaladó széllökések korbácsolták fel az Északi-tenger hullámait. Ez önmagában talán nem lett volna olyan pusztító, de a tengerpart mentén élők balszerencséjére pont ekkor érkezett meg az egyébként a tavaszi hónapokra jellemző magas állású dagály is - a két jelenség együttes hatására pedig úgynevezett viharhullám alakult ki, amely lesújtott végig a tengerpart mentén.
A legsebezhetőbb Zeeland tartományban hatvanhét helyen törte át a jóval alacsonyabb vihardagályok ellen védeni hivatott gátrendszert az árhullám; este hat órakor ugyan a rádió figyelmeztetést adott ki, azonban a vihar miatt sok helyen nem tudták fogni az adást, így a pusztító áradás meglepetésként érte a helyi lakosságot. Január 31-én és február 1-jén az Északi-tenger közel kétezer négyzetkilométer területet öntött el csak Hollandiában: a szökőárként bezúduló tengervíz elől sokan a házuk felsőbb szintjein vagy a tetőn kerestek menedéket, de több, mint ezernyolcszáz ember így is a katasztrófa áldozatává vált. Sokan a házuk romjai alatt lelték halálukat, a hatalmas víztömeg ugyanis egyszerűen letolta a könnyűszerkezetes épületeket az alapjaikról. Mivel a víz elmosta a kommunikációs infrastruktúra alapját jelentő telefon- és távíróvezetékeket is, a külvilágtól elvágott területekkel hosszú időn keresztül csak rádióamatőrök segítségével tudták tartani a kapcsolatot.
A legnagyobb csapás a zeelandi Oude-Tonge falut sújtotta, ahol 307 ember vesztette életét.
Hollandia mellett az Egyesült Királyság északi-tengeri partvidékét is elöntötte az árhullám, amely Délkelet-Angliától egészen Skóciáig okozott károkat; közel háromszáz ember vesztette életét a szárazföldön, további mintegy kétszáz ember pedig a tengeren vesztette életét, amikor az árhullám következtében a Princess Victoria komphajó elsüllyedt.
Az árhullám Belgiumban és Norvégiában is követelt áldozatokat.
A holland kormány azonnal mozgósította a hadsereget, amelynek segítségével több, mint 70 ezer embert evakuáltak biztonságos helyre. Az árhullámot követő napokban a szomszédos Németországban állomásozó amerikai erők helikopterekkel segítettek a kutatásban és mentésben; néhány nappal később Julianna királynő Beatrix koronahercegnő társaságában felkereste a katasztrófa sújtotta vidéket.
Hollandia-szerte gyűjtések indultak a túlélők támogatására, nemzetközi szinten pedig több, mint százezer képes levelezőlapot adtak el, amelyeket a népszerű holland festő, Eppo Doeve illusztrációi díszítettek. Az ezekből és a nemzetközi közösség által felajánlott egyéb támogatásokból befolyó összegeket a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével juttatták el a rászorulókhoz. Az emberélet mellett az árhullám jelentős károkat okozott a mezőgazdaságban is: több százezer haszonállat pusztult el, az elöntött mezőgazdasági területek pedig évekre művelhetetlenné váltak a sós tengervíz miatt, családok ezreinek megélhetését sodorva veszélybe.
Az árhullám Hollandiában nagyjából egymilliárd forint (gulden) anyagi kárt okozott - ez nagyjából 3-4 milliárd mai eurónak felel meg.
Az árhullámot követő vizsgálat során kiderült, hogy a betörő tengervíz helyenként több, mint négy méterrel haladta meg a gátrendszerek magasságát. Ennek hatására a holland kormány egy nagyszabású gátfejlesztési programot hirdetett Delta-program (avagy Delta-művek, hollandul Deltawerken) néven: az 1954 és 1997 között zajló projektben gátakból, zsilipekből és vihargátakból álló összetett rendszert építettek ki Hollandia délnyugati partvidéke mentén Zeeland tartománytól egészen Rotterdamig. A mai értéken több tízmilliárd euróba kerülő rendszert úgy alakították ki, hogy nyugodt időjárási körülmények között lehetővé tegye az egyre nagyobb hajóforgalom lebonyolításár, vihar idején azonban elzárja az Északi-tenger víztömegét, megakadályozva az alacsonyabban fekvő területek elárasztását.
Az Egyesült Királyságban szintén gátépítési programot indítottak, amelynek leglátványosabb eleme a londoni Temze-gát lett.
Hollandiában és az Egyesült Királyságban rendszeres megemlékezéseket tartanak az 1953-as árvíz évfordulóján; Hollandiában emellett 2001-ben egy árvízmúzeum (Watersnoodmuseum) is nyílt, amelyben az 1953-as katasztrófával kapcsolatos dokumentumokat, emléktárgyakat állítottak ki.
